A kárhozat éjjele regénysorozat

A kárhozat éjjele regénysorozat
A halál csak a kezdet

2014. november 16., vasárnap

I/Róma 8. fejezet - második rész




8. fejezet: Vulcanalia – második rész


Misenum
79. augusztus 23. délután

A misenumi flotta praefectusa már várta őket. Árnyékos teraszán álldogált, és meglepetten nézte a gyors léptekkel közeledő furcsa párost. Egy szakadozott gúnyájú tolvaj és egy talpig elegáns római nemes. Nem tudhatta előre, hogy helyettese hoz magával még valakit, de nem volt ellenére a vendég. Leültette őt és kövérkés testéhez képest meglepően fürgén, karon fogta kapitányát és félrevonta kissé.
– Honnan hoztad Flavius?
– A börtönből.
– Olvasni tud?!
Meglepő kérdés. Aki nem ismerte az idősödő tudóst, első ránézésre azt hihette, hogy hóbortos öregember. Pedig csak azok közé tartozott, akik könyvek nélkül el sem tudták volna képzelni életüket. Plinius házában még a rabszolgák is folyékonyan olvastak, kezdve a vízhordófiútól egészen a patkolókovácsig. Mert ha egyikük már kidőlt a felolvasás nehézségeitől, egy másik átvette helyét. Sokszor éjszakába nyúlt a csöndes mormolás. Könyvek és könyvek, papírtekercsek és agyagtáblák mindenütt. Plinius most odasétált a tolvaj elé, aki felugrott és kihúzta magát. A két nemes nevetett rajta.
– Jól van fiacskám! Egy éjjel a hideg börtönben megtette a hatását. Ülj csak le. Kapsz egy könyvet, azzal elbogarászhatsz – intett vidáman a flottaparancsnok és elsétált helyettesével. Camillus döbbenten nézett utánuk, amíg csak oda nem ért egy fekete bőrű rabszolga és valóban hozott pár bőrtokba rejtett tekercset. Gyönyörű képek voltak benne. Camillus tehát letelepedett és óvatosan bontogatta a pántokat. Úgy elmerült a rajzok tanulmányozásában, hogy észre sem vette visszatérő gazdáját. Az idő múlását, csupán gyomra korgása jelezte. Bűnbánó arccal nézett fel urára.
Ekkor mintha megrázták volna alatta a földet, haragos morajlás futott végig alatta. Riadtan pattant fel, de a kapitány csak nevetett rajta, aztán lenyúlt egy kis bronzszobrocskáért, ami lepottyant a rázkódás miatt és visszaállította helyére.
– Csak egy kis földmozgás. Gyakori errefelé. Ma éjjel vendégül látnak minket Camillus. Pliniussal sok megbeszélnivalónk van és nekem holnap reggelre vissza kéne térnem ide. Egyszerűbb, ha itt maradunk. Te majd a rabszolgák szállásán alszol.
– Köszönöm uram. Hálás vagyok.
– Mit olvasol?
– Nem igazán tudom elolvasni. Csak néhány betűt ismerek. De ezek a hajók lenyűgöznek. Úgy látom, ha elég gyorsak, fel lehet velük ugratni a sekély partra.
A kapitány elvigyorodott.
– Hol tekeregtél mostanáig? Okosabb vagy, mint a flotta sok tisztje.

˜ ™

Herculaneum
79. augusztus 23. napszállta

Lucius Venidius a peristylium hűvösében sétálgatott. Jobbjával a fal mozaikborítását simítva ajtótól ajtóig vándorolt. A gondolatra, hogy gazdái újra vele vannak, felvidámodott szomorú szíve. Érkezésük előtt a ház kihalt volt, de tegnap éjjel óta újra élettel telt meg. Julilla is boldog volt, mert rajongásig szerette a fiút. Az eltelt évek hosszú során mindig csak róla beszélt. Nekik nem lehetett sajátjuk így hát szívük minden szeretetét rá pazarolták. Nem tudhatták ősi korát, szemükben mindig is gyermeki arca élt.
Caspar békésen tűrte ezt a rajongást, valahol mulattatta a játék. Ők voltak az öreg testben, míg ő a fiúéban, aki a férfikor küszöbén állva lépett át a halhatatlanságba. Nekik játszott, kedvükért az egykori gyermek lett, ha velük volt. Kedvelte őket ifjúkoruk óta, amikor is atyja a felszabadítást követően idehozta Luciust. Julilla egy évvel később érkezett és a két emberi lény hamarosan egymásba szeretett. Övék lett a ház minden gondja, feladatuk csupán az ő kényelmük megteremtése lett. Caspar soha nem bántotta volna őket, nem tekintett rájuk táplálékaként, ragaszkodásuk jóleső tudattal töltötte el. Fenevadként élt a közelükben, mintha csak tudtukon kívül oroszlánt dédelgettek volna. Épp ilyen rabszolgák között nőtt fel, s azok akik Flavianus birtokán éltek, szerették és vigyáztak rá, amennyire lehetett. Az ő emléküknek adózott, amikor megfogadta, hogy nem iszik belőlük.
Ötven év telt el, abból jó néhányat nem töltött itthon szülő és gyermeke. Caspar, hogy emberi szívét elveszítette, mostanra inkább csak megtanulta a szeretet fogalmát. Amúgy is csak színlelte atyja példáját követendő az emberi létet. Viselkedése megtévesztően élethű volt. Eljátszotta, hogy él, hogy szeret és, hogy önmagán kívül bárki más az élők közül fontos lehet.
 Egyetlen lény iránt viszont feltétlen imádatot érzett, mely az eltelt évtizedek alatt csak mélyült és kiteljesedett. A teremtője volt az, aki egész valóját, testét és lelkét egyaránt birtokolta. Az övé volt, éppúgy ahogy azon a végzetes éjszakán. Érzékelték egymás jelenlétét akár a város túloldaláról is. Ha pedig kedveskedni akartak a másiknak együtt indultak hódítani és a vérgőzös, mámoros éjszakán osztoztak a vér és a hús gyönyörében. Atyja karjában hevert a hajnalt megelőző percekben és várta a bódulatot, hűs bőre és biztonságot adó érintése volt az, ami elringatta a tetszhalott álomba.
Lucius, most ráfektette fülét a szobáját lezáró ajtóra és lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Egyetlen pisszenés nem hallatszott ki. Fentről még Julilla el-elakadó légvétele is jól hallható volt, de ebből a szobából nem szűrődött ki a legapróbb nesz sem. Fáradt lehetett nagyon. Caspar tegnap még a hajnal előtt hazatért, de azonnal szobájába rohant és azóta senki nem látta. Igaz gazdái nappal még véletlenül sem mutatkoztak soha. Amióta csak ismerik őket.
Ifjú legénye Marcus sietett most elé. Lucius odafordult irányába.
– A lovak nyugtalankodnak – szólt Marcus aggodalmasan.
– Mi bajuk lehet?
– Épp ez az gazdám. Valamennyien odavannak. Az anya pedig megrúgta csikóját. Ki akarnak törni a karámból.
– Különös. Menjünk oda.
Ahogy karonfogva kiléptek a még mindig perzselő melegbe, magasan a fejük fölött madárrajok visongó serege repült el. Hosszú tömött sorokban repültek, véget nem érően. Mind észak felé, mintha menekülnének, valami náluk hatalmas erő elől. Marcus épp csak felpillantott, de már nem gondolt velük, a lovak különös viselkedése jobban aggasztotta.
– Nem értem mi lelte ezeket? – fordult gazdája felé.
– Hozz segítséget. Nem akarom, hogy kárt tegyenek magukban. – Lucius arcát a napba tartotta és hagyta, hogy a meleg átjárja csontjait, aztán visszavezettette magát a házba és útjára engedte legényét.
A városok megannyi házában élő szerető vagy gyűlölködő ember, rabszolga, szabados, nemes és katona az ünnep forgatagának élményét tárgyalta. Ettek, kockáztak, szeretkeztek vagy éppen gyászoltak. Több ezer lélek az istenek markában. A nap vörös-arany sugaraival még utoljára végigsimította a házak cserepeit, a fehér falakat, a gondosan kikövezett utakat. A fürdőket megnyitották, a bordélyok hangosak voltak a kacagástól és az ügyes bókoktól. A Vulcanalia ünnep cseppet sem csillapodott, a sötétség leszállta előcsalogatta az ifjakat. Folyt a bor, gyümölcsöket hordtak körbe a táncolók között, újabb és újabb máglyák gyúltak fel a vigasságok közepén.

Mindezt utoljára. Nem volt számukra több napnyugta ezen a földön.


Copyright © 1998-2000. by Izolde Johannsen

Jelen könyv a szerzői jogi törvények hatálya alá esik.
Az író minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. Az író írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
A könyv bármely részletének közléséhez az író írásbeli hozzájárulása szükséges.

Vásárlás: